(Előtörténet a Mestere, Onvyr szemszögéből /Wood elf/): Az mutta-i fő utat róttam már napok óta, mikor a távolban megláttam egy lovak vontatta szekeret. Ezüstösen csillogott a nap fényében, és oldalán a rassiai varázslók, haura-i rendjének címere díszelgett. Mivel már jó pár napja gyalogszerrel utaztam, gondoltam megkockáztatok egy kérdést, hátha csatlakozhatok hozzájuk és utána nemiképp kellemesen telhet utam majd. Utánuk futottam. A bakon egy fiatal férfi ült. Értetlenül nézett rám egy pillanatig, majd mikor meglátta kezemben a botomat és öltözékemben felismerte druidák jellegzetes viseletét megállította a lovakat. 'Üdvözletem! Miben lehetek a segítségére?' mosolygott rám kedvesen. 'Onvyr vagyok, az annlioni druidák egyike. Épp hazafele tartok, reméltem egy darabon el tudnának vinni.' 'Annlion előtt ugyan lefogunk térni, de addig szívesen elvisszük.' mondta, és megpaskolta maga mellett a párnát. Felmásztam, és fáradt lábaim végre megpihenhettek. Sokat beszélgettünk. Luran Nerinorin-nak hívták, és mágusok találkozóján volt a feleségével, Caina-val, és többed magával, Mutta-ban. Mikor elindultak a felesége minden napos terhes volt, de ki nem hagyta volna a találkozót, csak hogy egy régi barátjával hosszú évek után végre találkozhasson, így Luran vonakodva, de belement. A dolgok úgy alakultak, hogy a találkozó végeztével világra is jött lányuk, Elin. Így pár napot a városban kellett tölteniük mielőtt visszaindulhattak, így lemaradtak a többiektől. Caina most is a kocsiban pihen a babával. Mindketten mágusok voltak, bár más-más mágiát űztek. Fél nappal később megérkeztünk az útkereszteződéshez. Ekkor már Caina is kidugta a fejét a szekér ablakán, kezében az apró kis lánnyal, így mindannyiuktól el tudtam köszönni. Nem mentem túl régóta mikor a hátam mögött hatalmas robajra és pata dobogásra lettem figyelmes. Luran két lova vágtázott felém, maguk után vonszolva a szekér egy darabját. Feltartottam a kezem és megállítottam őket. Sikerült megnyugtattam a két állatot, majd gyorsan leoldottam róluk a szekér darabját. Az egyikre felültem, a másik követett. Vágtáztam vissza az úton, hogy segíthessek. A szekér darabokban volt. Nem messze tőle Luran kicsavarodott teste feküdt. A romok alól egy női kéz lógott ki. Három magma mephit testét is láttam, az egyik jéggé volt fagyva, egy másik már szinte felismerhetetlenül eltorzult. A távolban két apró alakot láttam elsuhanni, az egyik, mintha szorongatott volna valamit. A legrosszabbtól tartva utánuk eredtem. Sajnos igazam lett. Halkan, de jól kivehetően hallottam irányukból a gyerek sírást. Leugrottam a lovamról és hatalmas sólyommá változtam, majd megtámadtam őket. Elint megmentettem, a mephiteket darabokra cincáltam. Megérdemelték, máskor is támadtam meg már erre utazókat, de gyereket eddig még sose raboltak. Elin néhány karcolást leszámítva épségben volt. Sajnos a szüleiről ez már nem volt elmondható. Találtam pokrócokat, bele bugyoláltam a két testet és egy-egy lóra tettem őket. Amit találtam személyes tárgyakat, kis apróságokat eltettem. Elinnel a kezemben, a két lóval a nyomomban tértem vissza Annlionba. A szüleit eltemettük, Elint pedig magamhoz vettem. Sajnáltam, még csak most kezdődött az élete, de már meg kellett élje a legnagyobb tragédiát, amit csak lehet. Amit találtam el tettem egy dobozba, hogy ha megnő odaadhassam neki. Kivételes eset volt, hogy egy ilyen pici gyerek került a templomhoz. A városban nem nagyon volta árvák, az összetartásnak hála minden gyermek szerető családra lelt, ő sem lehetett kivétel. Ahogy teltek az évek egyre csak nőtt és egyre tehetségesebb lett. Szorgalmasan tanult, kivette a részét a templom és a kolostor életéből és amit tudtam megtanítottam neki. De még alig ért a derekamig, amikor furcsa dolgot csinált. Túl meleg volt neki a teája és valahogy jégtömbbé változtatta, majd elégedetten nyalogatta el mellettem. Megkérdeztem hogy csinálta, nem tudta megmondani, csak megtörtént. Több hasonló eset után a mágusokhoz fordultam, akik szerint ezt a képességet örökölhette. Minden esetre megtanították hogyan használja és még némi plusz tudást is szerzett. Elin csendes lány volt. Nem nagyon hagyta el a templomot és a kolostort. Néha kinézett a piacra, ha valamire szüksége volt, vagy kijött velem az erődöt járni, ha baj volt segített szó nélkül. Távolság tartó volt, de jó lelkű. Talán ezért nem vitt rá soha a lélek, hogy elmondja mi lett a szüleivel, hogy hogy került hozzám. A sírjukat látogatta, a dobozt megkapta, de pár évi kérdezősködés után elfogadta, hogy sose tudja meg mi történt valójában. Nem rég hívatta a tanács, a Tűz elementál furcsán viselkedik, és az ifjoncokat ki kell küldjék tanulni, hogyha bekövetkezik a legrosszabb a legnagyobb segítségünkre legyenek. Neki azt javasolták, hogy a képességei miatt egy Jég elementállal kell találkozzon. Menjen el a Hármas határ hegy legmagasabb csúcsára, ott úgy sejtik van egy. Így talán erősödik és olyan képességek birtokába kerülhet, amit mi sajnos nem tudunk neki megadni. A búcsú fájdalmas volt. Saját lányomként szeretem, és csak remélni merem, hogy nem esik baja és eléri a célját.
--- Attacks --- Quarterstaff.melee, +2 to hit, 1d6 damage